Fan fiction: Prison Break - A leszámolás (1. rész)

Régi nagy kedvencem, a Prison Break c. sorozat volt. Persze még mindig nagyon szeretem, de mint mindennek, ennek is elérkezett egyszer a vége. Ez volt az első sorozat, amit IGAZÁN megszerettem, figyelemmel követtem és rajongtam érte. Ez a rajongás nem kerüli el annak a figyelmét sem, aki elolvassa a következő "kis" történetet, melyet még a sorozat 3. évadának befejeztével kezdtem el körmölgetni, eleinte csak hobbi szinten, hosszabb-rövidebb szünetekkel megszakítva. Ebben a bejegyzésben a 3 részes sztorim 1. része olvasható, mely -mint látszik- nem sikerült rövidre.
Fontos tudni, hogy még nem létezett 4. évad, amikor nekiugrottam az írásnak, ezért minden olyan, amilyennek szerettem volna hogy legyen. Ezért is csalódtam nagyot a 4. évad 1. részében, ami egyáltalán nem hasonlított az általam elképzelt verzióra.

Innen spoileres, úgyhogy csak akkor olvass tovább, ha nem zavar, ha élményrontó részleteket is megtudhatsz!

A 3. évad eredeti folytatása és az általam elképzelt verzió különbségei:

- Ott visszatér a 'halott' Sara, itt viszont az marad.Azért láttam jobbnak így, hogy érezhető legyen a sztori komolysága, hogy akár a főbb szereplők közül is hullhatnak az életek. Másrészt Michael motiváltabb, bosszúra szomjas marad az egész történet során és egyedül a bosszú lebeg a szeme előtt.

- Ott egy mondatos magyarázatként említik meg Sucre, Bellick és T-Bag szökését a Sonából, míg itt erre épül majd a teljes 2. rész. Az elsőben ennek az előzményét ismerhetjük meg.

- Ott meghal Whistler és kiderül: mindvégig 'jó' volt, itt életben marad, méghozzá a Cég oldalán.
Whistler karakterét a 3. évadban vezették be. Konkrétan annyi derült ki róla mindössze, hogy egy halász, valamint hogy valami köze van a Céghez. Majd a 4. évadban megtudjuk, hogy végig a Cég ellen melózott, ami több mint logikátlan. Számomra egyértelmű volt, hogy ő rossz fiú, ezért nálam az is maradt. Lehet, hogy mások szerint jó fordulat volt, szerintem viszont inkább erőltetett.

- Ott van Scylla, Szupercsapat, miegymás, míg itt többnyire külön szálakon folyik a sztori. Egy ideig talán nyerő, hogy mindenki egy 'doboz' után rohangál, de bele lehet unni.

Nagyjából ennyi fontos különbség van, de a részletek csak olvasás után derülnek ki. Jó olvasást, annak, aki rászánja magát! Többek szerint nem rossz, de mindenki ítélje meg maga!

1. RÉSZ

Miután Michael Scofield, bosszúra szomjazva, magányosan útnak indult a hosszú panamai országúton, egyetlen cél vezérelte: megtalálni és megölni a fekete démont, Gretchen Morgan-t, aki megölte szerelmét, Sara Tancredi-t. A szerelmét, akiért akár az életét áldozta volna. Aki a legfontosabb volt számára. Aki nem azért keveredett bele ebbe az egészbe, mert így szerette volna, hanem azért mert Michael Scofield belerángatta, a halálát okozva ezzel. Michael felelősnek érezte magát Sara haláláért, még ha nem is közvetlenül. Felelősnek érezte magát, hiszen ha anno a Fox River-ben nem kéri meg, hogy hagyja nyitva a gyengélkedő ajtaját, talán még most is a börtön orvosaként dolgozna, megkímélve minden bajtól.
Michael már több mint 8 órája vezetett, majdhogynem megállás nélkül. Ez idő alatt is kedvesére, Sara-ra gondolt és az együtt töltött időkre. Nem tudta kiverni a fejéből, hogy a nő, akit szeretett és aki annyi mindent tett érte és a bátyjáért, nincs többé. Néha egy-egy kóbor pillantást vetett a vörös-zöld papírrózsára, melyet még ő készített a lánynak a Fox River-ben, születésnapjára. Eszébe jutott élete legfájdalmasabb pillanata, amikor a Sonában, egyik látogatása során bátyja, Lincoln közölte vele, hogy Sara meghalt. A Cég megölte. Pontosabban Gretchen. Pedig mit sem ártott nekik. Csupán azért kellett meghalnia, mert ő volt Michael Scofield szerelme és leggyengébb pontja. Michael könnyes szemmel nézte az utat maga előtt, majd lehajtotta a fejét és hagyta, hogy a könnyek lefolyjanak az arcán. Egy kátyú zökkentése rázta vissza őt a való világba. Az autója műszerfalára pillantott. Igen csak kevés üzemanyaga maradt kocsija tankjában, ezért úgy döntött, a legközelebbi benzinkútnál megáll, hogy tankoljon. Lehúzódott az egyik üzemanyagtöltő berendezés mellé, majd leállította a motort. Kiszállás előtt, az anyósülésre pillantott, majd sóhajtva eltette a pisztolyt a kesztyűtartóba, elrejtve ezzel a kíváncsi szemek elől. Az origami virágot pedig - mely az egyetlen tárgyi emléke volt szerelméről – eltette, farmernadrágjának farzsebébe. Michael kiszállt, becsapta a kocsi ajtaját, majd elindult a benzinkút felé.

- Tele kérem! – mondta Michael a személyzetnek, majd bement a boltba. Az sem érdekelte, ha esetleg felismerik. Nem foglalkozott vele, hogy körözik mind az Egyesült Államokban, mind Panamában, csak a bosszú lebegett a szeme előtt. Annyi élet múlt el, csak, mert ki akarta szabadítani bátyját a börtönből, ezért kötelességének érezte, hogy bosszút álljon mindazokon az embereken, akik töretették az ő, a családja és legfőképp szerelme életét. Kötelességének érezte, hogy bosszút álljon a Cég-en! Számtalanszor átgondolta már, hogy mit csinált volna másként, ha tudta volna tettei következményeit, azt a rengeteg életet, amelyek végül is miatta múltak el. De mindig ugyanarra a következtetésre jutott. Mindent ugyanígy csinált volna, mert nem azt bánta meg, hogy kiszabadította a bátyját, hanem azt, ami annak következményében történt.
- Parancsol még mást is? – kérdezte a bolti eladó, Michael legnagyobb meglepetésére, angolul.
- Más nem lesz, köszönöm. – mondta Michael, majd fizetett. Még Lincoln adott neki némi útravalót, mielőtt eljött volna Whistler lakásáról. Egy másik eladó is kilépett a hátsó helyiségből, aki ellentétben kollégájával, azonnal felismerte a körözött szökevényt.
- Azonnal hívd a rendőrséget! Ez egy szökött fegyenc! – kiáltotta az egyik, majd a pult alól előrántott egy hosszú csövű shutgun-t. Michael kirohant a boltból, majd siettében fellökte a személyzetet, aki az imént tankolta tele az autóját. Rohant, ahogy csak bírt, majd beszállt és elviharzott kocsijával. A puskás benzinkutas még csak az ajtóban volt, de már nem lőtt, mert felesleges lett volna. Michael feszült volt és észre sem vette, hogy szinte tövig nyomva a gázpedált, már 180 Km/h-val száguldott. Percekkel később, 3 panamai rendőrautó viharzott el mellette, majd ugyanazzal a lendülettel megfordultak, hogy a szökevény nyomába eredjenek. Michael nem tudta, hogy vajon azért jönnek-e utána, mert gyorsan hajt – bár az országúton ez megengedett – vagy azért, mert felismerték. Annyit azonban tudott, hogy öngyilkosság lenne megállnia.

Mindeközben, Lincoln és LJ egy köztéri piacra mentek, Panama City belvárosában, hogy gyümölcsöt vegyenek a beteg Sofia-nak, aki még mindig a kórházban feküdt, a lőtt sebe miatt.
- És most mi lesz veletek? Összejöttök? – kérdezte LJ, azt remélve, hogy Sofia lesz az új nevelőanyja. Amíg fogva tartotta őket a Cég, Sofia és LJ sokat beszélgettek és megkedvelték egymást.
- Nem tudom, LJ… Tudod, a felnőtteknél nem megy minden egyik pillanatról a másikra. – válaszolta Lincoln, majd beletett néhány banánt és pár fürt szőlőt a zacskóba.
- Akkor Veronicát már nem is szereted? – kérdezte LJ, mit sem sejtve. Nem is gondolta, hogy milyen fájó pontra tapintott. Lincoln egy pillanatra megállt, mintha egy villám csapott volna belé.
- Veronica… - ismételte Lincoln, alig hallhatóan. A lány arcképe villant az agyába és a fájdalmas sikoly, melyet a telefonban hallatott.
- Valami baj van apa? – kérdezte LJ, kissé aggódva.
- Semmi… semmi… csak eszembe jutott, hogy Veronicánál felejtettem valamit. - nyögte ki Lincoln végre, majd nem válaszolva LJ kérdésére kifizette a gyümölcsöket.

A száraz és gyilkos forróságú panamai aszfalton tovább folytatódott az autós üldözés. A rendőrautók szirénái visítva, kék és piros fények váltakozásával üldözték a menekülő szökevényt. Michael néhány perc múlva azt vette észre, hogy eltűntek mögüle a rendőrautók és most már fekete Chevrolet-ek üldözik, egyre közelebb és közelebb érve. Scofield sejtette, hogy a Cég emberei azok. De hogyan találhattak rá, ilyen gyorsan? Sejtette a választ. Valószínűleg megtudták a rendőrség frekvenciájáról, hogy merre tart, és utána indultak. Michael már 220 Km/h-val „repült”, ez volt autója maximális teljesítménye. A három Chevrolet fekete párducként hasított végig az aszfalton, míg végül beérték a fehér-drapp, megviselt autót. Mike elhatározta, hogy ha szükséges, használni fogja a pisztolyt – azzal előkapta, a fegyvert a kesztyűtartóból, majd kibiztosítva maga mellé tette. A Cég emberei elég közel kerültek ahhoz, hogy Michael felismerje az egyik sofőr arcát. Gretchen volt az, a szokásos fekete öltözetében. A nő akit keresett. Végre itt volt a lehetőség, hogy megbosszulja Sara halálát.
Az üldözők és az üldözött egy hídhoz értek. Egy másik autó ablakán kinyúlt egy fekete bőrkesztyűs kéz, fegyvert markolva, majd három lövés dördült, Michael autójának kereke felé irányulva. Az utolsó lövés célba talált, majd Mike egyébként is megviselt autója, úgy pörgött össze-vissza, mint egy veszett kutya. Végül a híd korlátját átszakítva, belecsapódott az erős sodrású és nem kevésbé mély panamai folyóba. A három Chevrolet gumicsikorgást és füstölést követően megállt, hogy a férfi után nézzenek. Az autó addigra már jó pár métert úszva a híd másik oldala alatt volt.
- Csak egy barna zakót látok és vérfoltokat az ablakon. Valószínűleg halott. – mondta az egyik Cég alkalmazott fekete napszemüvegét levéve.
- Meg akarok bizonyosodni róla! – mondta Gretchen, jeges hangján. Az egyik férfi gyorsan előkapta a csomagtartóból a félelmetes és legalább annyira nehéz aknavetőt. A híd korlátjának támaszkodva elsütötte a játékszert. A száguldó rakéta egy hosszú, szürkés füstcsíkot húzva maga után, belecsapódott a félig elsüllyedt autóba, majd hatalmas robbanás kíséretében elpusztította azt.
- Most pedig induljunk a reptérre! Még ma Los Angeles-be kell érnem. - adta ki a parancsot Gretchen. A többiekkel néhány percig még csodálták a szénné égett, lángoló, szanaszét repkedő roncsdarabokat, majd elégedetten beszálltak autóikba és elszáguldottak a forró panamai aszfaltcsíkon.

Sofia úgy aludt, mint egy angyal. Legalábbis Lincoln-nak ez jutott eszébe először, amikor belépett a kórterembe és megpillantotta a szendergő lányt. LJ közben elment a büfébe kávéért, mert apja, már több mint 48 órája ébren volt és szüksége volt valamire, ami ébren tartja. Lincoln a gondolataiba mélyedve, merengeni kezdett. Veronicán járt az esze, akit LJ juttatott eszébe, alig egy órája, a piacon. Fia még nem is tudta, hogy a nő halott. Elmondani, pedig nem merte neki, mert féltette, hogy megviseli majd ez a sok megrázkódtatás. A rabság, Sara halála… majd Veronicáé is. Bármennyire is szerette Veronicát, nem tudta megvédeni aznap, amikor belesétált a Cég csapdájába. Még mindig tisztán hallotta, amit aznap hallott a telefonban: „Úristen!”, majd Veronica hangja három lövés dördültével enyészik el… örökre.
Lincoln felriadt, és azon vette észre magát, hogy Sofia ágyára borulva feküdt.
- Jól aludtál apa? Ez az ágy betegek részére van fenntartva. – próbált viccelődni LJ, de apja még mindig a látomás hatása alatt állt.
- Szia! – köszönt a lány mosolyogva Lincoln-nak, aki időközben felébredt. Lincoln hirtelen magához ölelte Sofiát, aki nem igazán értette a dolgot.
- Hála Istennek, hogy jól vagy. – mondta Lincoln, mintha Sofia kómából ébredt volna fel.
- Miért ne lennék jól? Az orvosok szerint holnap hazamehetek. – közölte Sofia a jó hírt.
- Ennek örülök. – felelte Linc, majd odaadta a gyümölcsöket, amiket LJ-vel vásároltak. - Tessék. Ezektől hamarabb meg fogsz gyógyulni. - mondta Lincoln, majd egy halvány mosoly került az arcára.
- Köszi. - felelte Sofia, majd kivett egy szem szőlőt a zacskóból és majszolni kezdte. -… és hol van most az öcséd, Michael? – érdeklődött Sofia. Lincoln egy ideig csak nézett maga elé, majd sóhajtva válaszolt.
- Fogalmam sincs…

Michael levegője fogytán volt. Több, mint 3 percet töltött el a víz alatt, levegővétel nélkül, ezért akaratlanul is a felszínre úszott, hogy az oxigénben dús levegő elárassza tüdejét. Úsznia kellett, ha életben akart maradni. Hiszen, ha túl korán bukkant volna fel a vízfelszínre, lehet, hogy a Cég kiszúrta volna, és akkor ténylegesen megölik.
Michael arcáról eltűnt a harcias és bosszúvágyó tekintet, lelkét elárasztotta a félelem. Itt volt egy erős sodrású folyóban, Panamában, az országút közepén, ahol gyakorlatilag szinte semmi életforma nem volt, a fegyvere pedig, felrobbant, az alig néhány órája megtankolt autóval együtt. Egyetlen reménye az volt, hogy életet tud lehelni elázott mobiltelefonjába, és tud vele telefonálni, hogy segítséget kérjen. Amint kimászott a partra, előkapta mobilját a zsebéből, és sietve nézte, hogy működésbe hozható-e. Pechére azonban, a telefonja annyira elázott, hogy néhány pislákolás és beteges hang után végleg megadta magát. Michael egy káromkodás kíséretében a folyóba hajította tönkrement mobilját, melyet percek múltán már látóhatáron kívülre sodort az áramlat. Az újdonsült Sona-szökevény, igyekezett megőrizni hidegvérét, majd egy fa tövéhez guggolva, megpihent az árnyékban és működésbe hozta agya fogaskerekeit.

Alexander Mahone egy kényelmes, fekete bőrkanapén ült. Fejét hátrahajtva, szemét becsukva pihentette magát. Az elmúlt napok fáradalmai szinte a végletekig kimerítették és meggyötörték. Még mindig hiányzott neki az a bizonyos Varatril nevű szer, melyet már évek óta szedett és amely segített neki a folyamatos rémképek, látomások leküzdésében. Amikor alig két hete bekerült a kegyetlen panamai pokolba - amit egyesek börtönnek neveznek - nem kapta meg ezt a szert, így elvonási tünetek kínozták. Azóta, úrrá lett a drogszükségletein és nem szedte a szert. Napról napra kezdte érezni, hogy javul az állapota és egyáltalán nincs szüksége az anyagra. Rájött, hogy azok valójában bilincsben tartották, nem pedig segítettek rajta.
Az egykori FBI-ügynök, jelenleg a Cég Los Angeles-i szállásán tartózkodott, hogy ismét munkába álljon, régi-új munkaadójánál. Amikor Alex mellett, balra kinyílt az ajtó, hirtelen kinyitotta szemeit és úgy pattant fel a fekete kanapéról, mintha egy gombostű szúrta volna meg. Az ajtón három személy lépett ki a "váróba". Egy hosszú, fekete hajú, körülbelül harminc év körüli nő. Egy barna hajú, enyhén borostás, szintén harminc körüli férfi. Valamint egy negyvenes éveiben járó, öltönyös-nyakkendős fickó.
- A tábornok úr hajlandó fogadni önt! - mondta a negyven körüli férfi, majd intett Mahone-nak, hogy kövesse.
- Rendben. - válaszolta szűkszavúan Alex, majd a férfi után belépett az ajtón, őt követve pedig a nő és a másik férfi. Egy közepes méretű, félhomályos szobába érkeztek, ahol az ajtóban két biztonsági őr állt, fapofával. Alex kósza pillantást vetett az egyik őrre - aki nem viszonozta a pillantását - majd előre nézett, ahol egy fekete bőr-forgószék állt.
- Tábornok úr! Megérkezett! - mondta a középkorú férfi, majd Alex-re nézett. A szék lassan, komótosan fordulni kezdett, egészen addig, amíg láthatóvá nem vált a benne ülő férfi.
- Rendben! Most pedig menjenek ki... mind a hárman! - biccentett fejével a negyven év körüli fickóra és a két biztonsági őrre.
- Szóval... ismét csatlakozni akar hozzánk, Mr. Mahone? - kérdezte dermesztően fagyos hangon a kopasz fejbőrű férfi, majd kortyolt egyet az asztalán lévő whisky-s pohárból.
- Igen uram! Scofield és Burrows pokollá tette az életemet... szeretném viszonozni! - válaszolta Alex gúnyos, de mégis elszánt mosollyal az arcán.
- Nagyszerű! Akkor vágjunk is bele... - mondta a tábornok, majd megköszörülte a torkát. - ...első feladata, megtalálni azt a madárhatározót, amelyet Mr. Whistler volt olyan szerencsés elhagyni. - mondta a tábornok, majd rosszallón a Mahone mellett álló fickóra pillantott, aki nem volt más, mint James Whistler. - Felbecsülhetetlen értékű információk vannak benne...
- Tudomásul vettem a feladatom, tábornok úr! - felelte Mahone, mélyen a tábornok fagyos, szürkéskék szemeibe nézve.
- Helyes. Gretchen mindenben a segítségére lesz és ismerteti önnel a részleteket. - mondta a kopasz fickó, majd intett, hogy távozzanak, azzal visszafordult az ablak felé, ahol a csodálatos los Angeles-i felhőkarcolókat tanulmányozta.

Michael lábai lassan kezdték felmondani a szolgálatot. Több, mint 4 órája gyalogolt egyhuzamban az országút szélén, hogy végre valahára eljusson egy civilizált településre, ahol telefonálni tud. Nem jutott messzire attól a helytől, ahol belezuhant kocsijával a folyóba, csupán néhány mérföldnyire. A monoton gyaloglást olykor-olykor megszakította a lábfejébe bele nyilaló fájdalom, amit nem tulajdonított másnak, mint hiányzó lábujjainak, melytől John Abruzzi emberei fosztották meg a Fox River egyik fészerében, nem is olyan régen. Scofield-ről köztudott volt, hogy magas a fájdalomküszöbe, így ezekkel a fájdalomvillanásokkal sem foglalkozott túl sokat. A Nap lenyugvóban volt már, így narancsos vörösre és annak árnyalataira festette az égboltot. Michael erőtlen lépései azt sugallták számára, hogy meg kell állnia pihenni. Amikor elérkezett a soron következő mérföldkőhöz, megállt, majd térdeire támaszkodva erőt próbált gyűjteni. Közben mélyen gondolataiba merülve a jövőt fürkészte, hogy pontosan mire is készül jelenleg. Eszébe jutott, hogy a megfigyelési jelentés szerint, melyet Whistler ex-lakásában talált - és amely alig néhány órája semmisült meg autójával együtt - Jason Lief a kaliforniai Los Angeles városközpontban tartózkodik, az "angyalok városában". Michael elsődleges célja így az volt, hogy mielőbb elérje a nyugati parton elterülő várost, hogy Lief-en keresztül megtalálja Whistler-t, aki majd elvezeti őt Sara gyilkosához, Gretchen-hez. Michael-t nem érdekelte milyen áron, de elhatározta, hogy végezni fog a nővel.
Mike-ot halk morajlás zökkentette ki a gondolatmenetéből. Felnézett és észrevett egy apró pontot, ami egyre közeledett felé. A motorhang alapján könnyedén felismerte, hogy egy autó tart felé. Michael-nek erőt adott a remény, hogy talán véget érnek szenvedései, ezért új erőre kapva integetni kezdett, a felé közeledő autó irányába. Meglepetésére a jármű lassítani kezdett, majd néhány méterrel arrébb megállt. Michael odakocogott az autóhoz, ami igencsak meglepte, miután gyalogolni is alig bírt már, majd kinyitva az ajtót, beszállt az anyósülésre. Egy fiatal, igen csinos, húsz év körüli nő ült mellette.
- Helló! Michelle vagyok. - mutatkozott be a nő.
- Michael - mondta Scofield, majd kezet fogott a lánnyal.
- Merre-felé tartasz? - kérdezte a lány Mike-tól, majd rálépett a gázpedálra.
- A... a mexikói határ felé. - válaszolta Michael. - ...és te? - kérdezett vissza.
- Szerencséd van. A határ menti Sanquandi településre tartok. Onnan csak néhány mérföld a határ. - felelte a lány, miközben az utat nézte, majd az égboltot, ami kezdett egyre sötétedni. - Szívesen elviszlek addig, de valahol meg kell állnunk éjszakázni, mert már régóta úton vagyok és szeretnék egy kicsit pihenni. - mondta Michelle.
- Persze, megértem... és köszönöm, hogy elviszel. - felelte Michael, majd egy aprócska mosoly jelent meg a szája szélén.

Leszállt az este Panama City-re. Lincoln a kórház kivilágított előcsarnokában ült, a térdein könyökölve, arcát a tenyerébe temetve. Körülötte szanaszét, üres műanyag kávés poharak hevertek. Ez a rengeteg ébrenlét és megrázkódtatás megviselte őt, bármennyire is próbálta azt a látszatot kelteni a fia és Sofia előtt, hogy jól van. Ráadásul az utóbbi órákban, folyton halott kedvesén, Veronicán járt az esze. Akkor is, ha ébren volt, akkor is, ha lehunyta a szemét néhány percre.
- Apa... - szólt LJ, miközben lejött a lépcsőn és apja mellé ült. - ... jól vagy?
- Igen, persze, csak... fáradt vagyok. - mondta Lincoln, majd megveregette fia vállát és sóhajtott egyet.
- Akkor gyere, menjünk vissza a hotelbe és holnap majd visszajövünk. - válaszolt LJ, aki szintén álmos volt egy cseppet.
- LJ... - kezdte Lincoln a mondandóját, de nem tudta, hogyan folytassa. Végül nyelt egy nagyot és folytatta: - ... az előbb, a piacon... nem voltam teljesen őszinte hozzád. - folytatta Linc, majd mélyen fia szemébe nézett, akinek sejtelme sem volt, mit szeretne vele közölni apja.
- Nem voltál őszinte? De hát miben nem? - értetlenkedett LJ, majd egyre kíváncsibban fürkészte apja tekintetét. Lincoln úgy döntött, nem titkolózik tovább LJ előtt Veronica halálával kapcsolatban, mert az nem vezetne semmi jóra, ahogyan Sara halálánál sem vezetett.
- Veronicával kapcsolatban... - válaszolt Lincoln. LJ továbbra is bambán nézett apjára. - ...nem sokkal azután, hogy Mike-al megszöktünk a Fox River-ből, Veronica rátalált Steadman-re Montana-ban... de akkor jöttek azok az emberek, akik nagyapád vesztét is okozták... a Cég emberei... és... - Lincoln hangja elcsuklott, de erőt vett magán és kinyögte: - ...végeztek Veronicával... - közölte Lincoln fiával a sokkoló hírt, majd könnycseppeket hullatott a padlóra. LJ meg sem tudott szólalni. Mindmáig abban a tudatban volt, hogy Veronica, Chicago-ban éli gondtalan, mindennapi életét, ügyvédnőként, de úgy látszik, tévedett.
- Apa... én... ezt nem tudtam... és hidd el, nagyon sajnálom. - mondta LJ és egyáltalán nem látszott dühösnek, amiért apja idáig titkolta egykori szerelme halálát. Tudta, hogy ez apjának is legalább annyira fájdalmas, ha nem fájdalmasabb, mint neki.
- Tudom fiam... tudom... - veregette meg fia vállát Lincoln, majd felállt a székéről és a kijárat felé indult. - Gyere, menjünk!... Holnap majd visszajövünk. - mondta Lincoln, azzal felállt LJ is és apja mellett kiment az "EXIT" feliratú ajtón, a sötétbe.

A kietlen, sötét éjszakában, csak egy vörösen izzó "MOTEL" felirat volt látható, valamint csekély mennyiségű fény, amely a benti helyiségekből szűrődött ki. A sötét égboltot a ragyogó csillagok tengere borította be. Egy autó fényszórói világították meg a terepet. Michelle a motel parkolójába kormányozta autóját, ahol összesen még két másik autó parkolt. Egy régebbi típusú Ford és egy öreg, megviselt terepjáró. Miután az autó elfoglalta a helyét, a lány leállította a motorját, majd lekapcsolta a fényszórókat. Michael és Michelle szálltak ki a járműből, majd kinyújtóztatták végtagjaikat. Michael szippantott egy mélyet a panamai éjszaka hűvös levegőjéből, mely frissítően hatott rá, a hosszas utazás utáni kókadtság érzéséből. Michelle az alig néhány szobás kis motelt szemlélte, mialatt hosszú, barna haját arcába fújta a szél.
- Ez jó lesz. Menjünk. - mondta a lány, majd megindult a bejárat felé. Michael habozott néhány pillanat erejéig, hiszen eszébe jutott, hogy a benzinkutas fickó is felismerte, hogy ki ő valójában. Abban reménykedett, hogy ezúttal máshogy lesz.
- Csendes hely. Szerintem itt nyugodtan letanyázhatunk. - mondta Michael, majd magának hozzátette - ...legalábbis remélem. - és elindult a lány után.
A recepció nem volt egy különösebben tágas helyiség, ahogyan maga a motel sem, de a funkcióját ellátta, vagyis itt lehetett bejelentkezni, ha valaki egy vagy több szobát akart kivenni. Michelle lépett be először az ajtón, majd mögötte Michael. A recepciós egy újságot olvasott, amikor megérkeztek az idegenek.
- Buenos Noches! - üdvözölte a jövevényeket a recepciós, majd letette az újságot és felállt, hogy fogadja őket. Michael szerencséjére Michelle folyékonyan beszélt spanyolul, de azt Michael is értette, hogy a "Buenos Noches" kifejezés annyit jelentett, hogy "Jó estét!".
- Buenas Noches! - köszönt vissza szinte egyszerre Michael és Michelle. Míg Michelle elmondta spanyolul a barnás bőrű, fekete bajszos panamai férfinek, hogy egy kétágyas szobát szeretne, egy éjszakára, addig Michael a helyiséget fürkészte tekintetével, hogy vannak-e esetleg biztonsági kamerák felszerelve, melyek rögzíthetik az arcképét, de szerencséjére nem volt semmi. Michael és Michelle felmentek az emeletre és beléptek a 23-as szobába, miután Michelle kinyitotta az ajtót. Egy nem túl tágas, igen szegényes berendezésű helyiség tárult a szemük elé. Mindössze egy franciaágy és egy szekrény volt benne, valamint egy kisebb televízió, szembe egy kisebb ablak és egy mellékhelyiség. Michael-ék beléptek a szobába, majd körülnéztek.
- Egy éjszakára jó lesz, nem? - kérdezte a lány, kissé csalódva, Mike felé fordulva.
- Hát jobb, mint a szabadban aludni. - felelte Michael és leült az ágyra. Michelle lepakolta a cuccait az egyik sarokba, majd leült Michael mellé. - Hol tanultál meg ilyen jól spanyolul? - kérdezte a nőtől.
- Már gyerekkorom óta itt élek, Panamában. A szüleimmel költöztem ide 5 évesen, New York-ból. Azóta nem volt nehéz megtanulnom a nyelvet. Persze angolul sem felejtettem el, ahogy hallod. - válaszolta Michelle, majd elmosolyodott. Michael-t feleségére, Nikára emlékeztette a lány. Ugyanolyan gyönyörű, gesztenyebarna haja volt, melyek loknikban omlottak a vállára. A mosolya pedig egyszerűen elragadó volt és elbűvölte Michael-t. Nika Volek. Mike eszébe jutott a lány, akit csak azért vett feleségül, hogy megkaphassa a zöldkártyát és átjöhessen Amerikába Csehországi otthonából. Nika nagyon sokat segített Michael-nek és bátyjának az elmúlt idők folyamán, de sajnos kettejük kapcsolata rosszul végződött. Michael nem akart több rossz emlékre gondolni, eléggé megviselte őt Sara halála. - Valami baj van? - kérdezte Michelle, miközben Michael távolba révedt tekintetét fürkészte. Michael felnézett rá, majd megszólalt.
- Nem, dehogyis... csak nagyon emlékeztetsz valakire. - vallotta be.
- Na és ezek jó vagy inkább rossz emlékek? - kíváncsiskodott a lány.
- Mindkettő. - mondta szűkszavúan és egyben sejtelmesen Scofield, majd folytatta. - Tudod, volt egy feleségem, aki ugyanilyen gyönyörű volt, mit te. Sok szép emlék fűződik hozzá... de sajnos mindkettőnk számára rosszul végződött a dolog. - mondta Scofiled, mely csak részben fedte a valóságot.
- Ez kedves tőled. - felelte Michelle, majd most először, szerelmesen nézett a férfire. - Sokak szerint, úgy a legkönnyebb elfelejteni a rossz emlékeket, ha kissé elkalandozunk... más tájakra... is... - suttogta egyre halkabban a lány, majd ajkai Michael ajkai felé közeledtek. Michael nem tudta mit tegyen, egy kicsit talán zavarban is volt. Alig egy hete, hogy elvesztette Sara-t, de ez a lány mégis annyira elbűvölte, annyira kedves volt hozzá. Szó nélkül felvette őt az országúton, megszabadítva ezzel hosszas szenvedéseitől. Kivett maguknak egy szobát, noha nem éppen öt csillagosat. De akkor is a szándék volt a legfontosabb. Michael becsukta a szemét és hagyta, hogy a lány hamvas ajkai hozzáérjenek az övéihez. Szikrázott kettejük között a levegő, hirtelen minden olyan forrónak tűnt körülöttük. Michelle megcsókolta Michael-t, aki előtt újabb emlékképek jelentek meg. Sara, amikor a gyengélkedőn először megcsókolta... aztán a Chicagóba tartó vonaton... majd az egyik erdőszéli panamai kunyhóban. Újra csak Sara, Sara és Sara. Michael úgy érezte, hogy meg fog őrülni, amikor hirtelen elkapta a fejét Michelle-től.
- Ezt... ezt nem kellett volna. - mondta Michael és nem mert szegény Michelle szemébe nézni, aki mit sem tudhatott Sara-ról és Michael lelki világáról.
- Ne haragudj rám. Kérlek... nem tudtam, hogy ennyire megbánthatlak. - válaszolta a lány, aki viszont egyenesen Michael-t bámulta.
- Nem... ne kérj elnézést. Nem a te hibád. Te nem tehetsz róla. Csak... csak még nem hevertem ki... - hebegte Michael a magyarázatot, majd végre belenézett Michelle igéző, zöld szemeibe. Mindketten zavartan ültek az ágy szélén, egymás mellett, mire Michelle törte meg a nagy csendet.
- Semmi gond, Michael. Megyek lezuhanyzom. - mondta, majd kiment a fürdőszobába. Michael rövid haját simogatta kezével, majd hosszas gondolkodás után elhatározásra jutott. Az íróasztalon lévő papírból hajtogatni kezdett egy formát. Néhány perc múlva elkészítette az origami e kecses darabját. Egy papírrózsát, melytől deja vu érzés fogta el. Majd fogta a tollat és a virág szirmába írni kezdett valamit. "Örülök, hogy megismertelek... sajnálom..." - állt a felirat a papíron. Michael még egyszer átgondolta tervét, majd halkan kinyitotta az ajtót és a lehető legkisebb zajt csapva becsukta maga mögött, melynek hangját elnyomta a zuhanyzóból kiszűrődő vízcsobogás hangja.

Los Angeles felhőkarcolóin vakítóan ragyogva csillant meg a kora délelőtti Nap fénye. Átlagos nap volt. Járókelők nyüzsögtek mindenfelé, akik vagy munkába tartottak, vagy valami más ügyüket intézni. Autók, buszok, teherautók és egyéb járművek kígyóztak az utakon, sok helyen dugót okozva ezzel. Egy fekete Chevrolet parkolt az egyik gigantikus épület előtt. Miután kinyíltak az ajtók, két személy szált be, a kényelmes, bézs színű ülésekre. Gretchen Morgan és Alexander Mahone voltak azok. Gretchen ült a sofőrülésen, míg Alex mellette az anyósülésen.
- Van már ötlete, hogy merre kezdjük el a keresést? - kérdezte a nő, miközben feltette éjfekete napszemüvegét, melynél már csak lelke volt sötétebb.
- Ami azt illeti, van pár régi ismerősöm az FBI-nál, akiktől talán megtudhatunk egyet s mást, hogy merre kezdjük a keresést. - felelte Mahone, aki egykor maga is az FBI kötelékébe tartozott.
- Remek. Kifejtené részletesebben az úti célt? - kérte Gretchen, abszolút barátságtalan, szurkálódó hangon.
- Irány Chicago, az FBI területi kirendeltsége. - felelte Mahone.
- Úgy emlékszem, magát le akarták tartóztatni nemrég, a kedves kollégái. Megőrült, vagy talán visszavágyik a rácsok mögé? - kérdezte a nő.
- Amint mondtam, megvannak a kapcsolataim. Maga csak a vezetéssel foglalkozzon! - utasította Alex a nőt, aki elfordította a kulcsot, majd rátaposott a gázpedálra. Elindultak, hogy felkutassák és visszaszerezzék James Whistler elveszett madaras könyvét, a Cég számára, ahogyan a Tábornok parancsolta. A fekete autó elvegyült a város forgalmában.
Közben ugyanabban az épületben, amely előtt nem rég a Chevrolet parkolt, a Cég tábornoka, Krantz és a rejtélyes James Whistler tartózkodtak. Csak ők ketten voltak a tábornok irodájában, még a testőröket is kiküldték, mert a tábornok feltétlenül megbízott James Whistler-ben. A tábornok bőrfoteljában ült, Whistler pedig vele szembe, szintén egy bőrfotelban.
- Mr. Whistler... - kezdte a tábornok. - ...örülök, hogy újra a körünkben láthatom. Bizonyára tudja, hogy nagyon fontos nekünk, hiszen maga nélkül nem jöhet létre a szerződés, melyben a Délkelet-Ázsiai SUN céggel társulhatunk. A cég vezetője, egy bizonyos Shan Ching, egy hét múlva érkezik az Egyesült Államokba és mindannyiunk érdeke, hogy addigra a kezünkben legyen a madárhatározó. - közölte a tábornok, majd szemöldökét ráncolva keresgélni kezdett a tucatnyi irat között, mely előtte hevert az íróasztalán. Whistler várt egy ideig, hogy kíván-e még mondani valamit a felettese, majd végigsimította kezét enyhén borostás arcán és ő is elkezdte:
- Először is köszönöm, tábornok úr, hogy kihozatott a Sonából... - hálálkodott a férfi, majd eszébe jutottak a Sonában való hetekig tartó szenvedések. Az éhezés, a bezártság, az elgyengültség. Akkor és ott, a csatorna mélyén számtalanszor megfordult már a fejében, hogy nem húzhatja sokáig. Sokszor gondolt arra is, hogy valamikor, régen, még ifjúkora kezdetén rosszul döntött. Rosszul döntött, hogy a Cég-et választotta és emiatt lényegében tönkrement az élete. De Krantz tábornok fiaként szerette, ezt bizonyította az is, hogy túszokat ejtett, embereket ölt, csakhogy kijuttassa Whistler-t. Közrejátszhatott ebben az is, hogy James-nek alá kell írnia azt a bizonyos szerződést, de Whistler biztos volt benne, hogy a Tábornok szerette őt. Bízott benne. Whistler visszatért a jelenbe, majd folytatta mondandóját: ...másodszor pedig biztosíthatom, hogy minden zökkenőmentesen fog zajlani. Egy Jason Lief nevű fickó az összekötő köztem és a SUN cég között. Még a börtönbe kerülésem előtt egyeztünk meg, az ő cégük és a mi cégünk társulásának feltételeiről, de a panamai kormányzó fia kihallgatott minket és tanúskodni készült, mely miatt akár a Cég is megbukhatott volna. Muszáj volt megölnöm, de a hatóságokat már nem tudtam kijátszani. - magyarázta Whistler a börtönbe kerülésének okait.
- Ami jelenleg a legfontosabb: hogy újra vegye fel a kapcsolatot ezzel a Lief-el! Mielőbb tető alá kell hoznunk a szerződést. Akkor a kezünkben lehet nem csak Amerika, de Délkelet-Ázsia gazdaságának jelentős része is. - ismertette a tábornok Whistler feladatát.
- Megértettem, tábornok úr. - mondta Whistler, majd felállt és az ajtó felé indult.
- ...és James! Nem akarok csalódni magában. Nyílt titok, de egy nap szeretném, ha maga venné át a helyem a Cég élén. - árulta el a kopasz férfi.
- Ez roppant megtisztelő. Köszönöm. Nem fogok csalódást okozni, uram. - válaszolta elszántan Whistler, majd tisztelgett felettese előtt és kilépett az iroda ajtaján, elhaladva egy dísznövény mellett.
Fernando Sucre a koszos cellájában üldögélt, lábait maga alá húzva. Milliónyi gondolat kavargott a fejében, melyeknek végén mindig ugyanaz a lány jutott eszébe. Maricruz Delgado. A nő, akiért képes lenne meghalni vagy éppen börtönben ülni. Akiért vállalta, hogy inkább eljön mellőle, mintsem, hogy mellette legyen. Furcsának tűnt, de éppen így fejezte ki leginkább a szeretetét, hogy távolt maradt terhes szerelmétől, hogy nem hozott rá felesleges bajt, körözött szökevényként. Eszébe jutottak azok az édes pillanatok, amikor a Fox River-ben, az egyik hitvesi látogatása során, lefeküdt Maricruz-al, melynek bizonyítékát a mai nap is ott hordja a lány a szíve alatt. Eszébe jutott, amikor Mexikóban boldogan majszolgatták a pisztáciát egy meghitt, békés kis házban és eszébe jutott, amikor a lány életében először rámosolygott. Feledhetetlen pillanat volt az Sucre számára és nem is tudta elfelejteni a mai napig sem. Ám azok az idők elmúltak és Sucre most itt ült egy kegyetlen panamai börtönben, legalább ezer mérföldnyire szerelmétől és születendő gyerekétől. Csak az vigasztalta, hogy szeretteinek semmi baja és ennyi neki elég is volt. Legalábbis a jelen helyzetben.
Fernando az ágynak nemigen nevezhető fekhelyen kucorgott piszkos ruhájában, amit a Sona sírásói szoktak viselni. Arcát foltok borították, vérnyomok, melyek nem gyógyultak be az elmúlt három nap alatt, amióta a katonák megverték és bedugták erre a pokoli helyre. Ez alatt az elmúlt három nap alatt, nem történt vele túl sok minden. Nem sokkal érkezése után, áldozatául esett T-Bag szokásos piszkálódásainak és fenyegetéseinek. Találkozott Bellcik-el, de igyekezett messziről elkerülni a volt fegyőrt, mert nem tudta elfelejteni, hogy hogyan bánt vele az elmúlt időkben. Más rabok társaságát pedig nem kereste. Őt nem bántotta senki, ő se bántott senkit. Csak egyetlen dolog tartotta a reményt Sucre-ban: hogy egy szép napon újra együtt lehet szerelmével és a karjaiban tarthatja születendő gyereküket.
Egy kövér testalkatú fickó állt meg Sucre cellájának bejáratánál, kezében egy kis élelemmel és bárgyú, de kissé döbbent tekintettel a Puerto Rico-ira nézett. Brad Bellick volt az. Egy szürkés, nem éppen rá méretezett felsőt viselt, amely nyaka körül izzadtságfolttal volt tarkítva.
- Sucre! - mondta Bellick alig hallhatóan. Hangjából érződött a bűnbánás és az együttérzés.
- Mit akarsz itt, Bellick? - kérdezte Sucre közömbös, de kissé megvető hangon.
- Csak ennivalót hoztam. Bemehetek? - kérdezte Brad, amin Sucre valósággal meglepődött. Nem értette mi ütött Brad-be, hiszen eddig abszolút önző volt, nem érdekelték mások problémái, korrupt volt és végtelenül aljas. Most meg ennivalót hozott? Sucre pillanatokig csak nézte Bellick-et és próbálta összerakni a gondolatait vele kapcsolatban. Aztán arra gondolt, hogy minden ember változásokon megy keresztül élete során és ami Bellick-el történhetett itt az utóbbi időkben, nem kizárt, hogy őszintén megváltozott.
- Ülj le! - mondta végül Sucre, majd tekintetével Brad-et követte, aki leült mellé a matracra, ami jócskán lesüllyedt ettől. - Mit akarsz tőlem? - kérdezte Fernando, ám hangjában még mindig érződött a gyanakvás.
- Figyelj... tudom, hogy sok aljasságot követtem el veletek szemben, de hidd el, hogy legalább annyira megbántam mindent. Ez a hely... el se hinnéd, mikre képes. Rájöttem, hogy eddig rossz oldalon álltam. Szeretném, ha bíznál bennem és ha megpróbálnánk együtt átvészelni az ittlétet. - mondta Bellick, szemmel láthatóan őszintén, majd átnyújtott Sucre-nak néhány gyümölcsöt és valami péksütemény-félét. Sucre elvette, majd mint aki még soha életében nem evett, habzsolni kezdte a süteményt. Pillanatok múltán, kissé megfeledkezve magáról, zavartan nézett Bellick-re.
- Kösz. Rendes tőled. - nyögte ki végre Sucre, majd biccentett egyet.
- Nincs mit, cimbora. - felelte Bellick, mintha egész életében Sucre lett volna a legjobb barátja.
- ...hogy jutottak ki Mike-ék? Nektek miért nem sikerült? - érdeklődött a Puerto Rico-i, majd tovább falatozott. Bellick gondolatban összeszedte az alig több, mint 3 napja történt eseményeket, majd hozzákezdett:
- Miután kiiktattuk a tartalék generátort, egy föld alá ásott alagútból elindultunk a Senki Földjére, ahol aztán végül is elkaptak engem, Bagwell-t, meg Lechero-t, az itteni górét. Scofield azt mondta, nem sokkal a szökés előtt, hogy 30 másodperc, amíg a generátor újraindul, így ennyi idő alatt kell kijutnunk. Aztán ahogy gyarapodott a kis csapatunk, Lechero berágott és megfenyegette, hogy had menjen ő és Bagwell először. Itt követtem el a hibát, ami miatt végül is a mai napig itt rohadok... - mesélte keserűen Brad, miközben a padlót nézte, míg Sucre továbbra is őt. Bellick folytatta: - ...én is velük mentem. Aztán alighogy kikecmeregtünk az alagútból, a lyukas kerítés felé rohantunk. Kábé az udvar közepén lehettünk, amikor felgyulladtak a fények és elkaptak minket. A góré lövést kapott, minket meg Bagwell-el visszahoztak ide. Aztán megkezdődött a faggatózás, hogy merre mehettek Scofield-ék. Később, amikor az őrök kimentek, Bagwell a szemem láttára fojtotta meg Lechero-t, majd - mint valami megváltó - az udvar közepén szétosztotta a góré vagyonát. A többit már te is tudod... Sucre bólogatott, miközben lenyelte az utolsó szájában lévő falatot is, majd hozzákezdett:
- Nem tudom, te hogy vagy vele, Brad, de én nem tervezek sokáig itt maradni. - Bellick - mint akinek kihúzták az ötösét a lottón - kigubbasztotta szemeit, majd reménytől örömittasan a Puerto Rico-ra nézett.
- Ezt... ezt meg hogy érted, Sucre? - próbált úgy csinálni Brad, mint aki nem érti, mire akar kilyukadni barátja. Sucre felállt a matracról, elindult a cella kijárata felé, majd az ajtóban megfordult és megállt.
- Ha ki akarsz jutni innen, gyere és segíts! Nem hitem volna, hogy egyszer ezt fogom mondani, de annak ellenére, amiket velünk tettél, rajtad kívül, most senki másban nem bízom. - mondta Fernando, miközben levette piszkos sírásóruháját és az ágyra dobta, épp oda, ahol az imént ült.
- Ezzel én is így vagyok, öreg harcos. - felelte Brad, akinek az örömtől könnybe lábadt a szeme. Volt is oka az örömre, azok után, amiken az elmúlt heteken keresztülment. Úgy érezte, hogy kapcsolata Sucre-val, mától kezdve egy új fejezetbe lép. Sucre, - immáron fekete atlétájában - az ajtót támasztotta, összefont karral, miközben Brad örömét látva, ő is elengedett egy halvány mosolyt.
- Nézzük meg, tudunk-e valamit kezdeni abban az alagútban! - mondta Sucre, azzal balra fordulva elindult a folyosón, Brad pedig - akár egy hűséges házőrzőkutya - követte őt.

Pokoli forrósággal perzselte a panamai Nap délelőtti fénye a Sona udvarán tartózkodó rabokat. Pedig még dél sem volt. Sok helybéli elítélt tartózkodott a Sonában, akik javarészt már hozzászoktak a tikkasztó trópusi klímához. A kevésbé szívós rabok, ilyenkor a légkondicionált celláikban húzták meg magukat, várva a hűvösebb, esti órákat. Két izomkolosszus, egy-egy rozsdás fémhordón ülve szkanderozott, míg a körülöttük összegyűlt fegyencek, pénzeiket lobogtatva szurkoltak választottjuknak. Kicsit arrébb, pókerezett egy banda, míg egy másik csoport a rádiót hallgatta. Volt aki újságot olvasott, vagy éppen a falat pingálta. A legtöbb rab talált magának elfoglaltságot. Úgy éltek itt, a Sonában, akár egy kis faluban.
Theodore Bagwell, akire az évek során ráragadt a "T-Bag" gúnynév, Lechero egykori "trónján" üldögélt, a kényelmes, zöldes kanapén, miközben egy jégkockákkal teli koktélt szürcsölve, a méretes plazmatévét fürkészte. Lábait összekulcsolva az asztalra tette, miközben a Brazil-Argentin futballmérkőzést nézte.
Mellette, két oldalán, két termetes fickó üldögélt összefont karral. Nevezhetjük őket a "testőreinek" is, hiszen tulajdonképpen az volt a feladatuk. Bagwell-nek még a nyolc általánosa sem volt meg, ennek ellenére nem volt hülye. Tudta, hogy Lechero halála után, megkezdődnek majd a harcok a posztjának betöltéséért, de azt is tudta, hogy a pénz mindent megold. Így hát, lefizette a börtön legkeményebb embereit, hogy történjen bármi, védjék meg őt és senkit ne engedjenek a magánlakosztálya közelébe. Sok mást nem is tehetett T-Bag, hiszen egy kézzel nem sok esélye lett volna több száz hataloméhes rab ellen. Szerencséjére volt még bőven abból a pénzből, amit pár napja Francis nővér hozott neki. Lechero vagyona volt, de Theodore-t ez egy cseppet sem érdekelte, vagy zavarta. A plafonon forgó ventilátor hűsítő szele, bele-belekapott T-Bag rendezetlen, zilált hajába. A tévében zajló meccsen, az egyik argentin játékost fellökték, aki úgy repült a fűre, mint egy megtépázott rongybaba. Bagwell-nek bevillant egy emlékkép, a tévében történt esésről. Eszébe jutott, amikor három napja, az örök visszatoloncolták az épületbe, de menet közben a földre zuhant és meglátott valamit, amit nagyon sokan nem szerettek volna, hogy meglásson. Többek között a Cég emberei, James Whsitler-el az élükön. A kis madaras kézikönyv, azóta is ott lapult T-Bag hátsó zsebében, tudván, hogy valakik bármit megtennének érte. Nem lehetett véletlen, hogy Michael Scofield és James Whistler annyira fontosnak tartották. "El fog vezetni engem ez a könyv a kijutáshoz! Ez az én szabadulójegyem." - gondolta magában Bagwell, majd ravaszul, kaján vadmacskavigyorral elmosolyodott.

A lenyugvóban lévő nap fénye, a narancssárga és a rózsaszín szemet gyönyörködtető keverékére festette be a derűs panamai égboltot, melyen elvétve úszkált egy-egy káprázatos bárányfelhő. A csodaszép eget keresztülszelte egy trópusi klímát kedvelő, különleges és áramvonalas testű madár. Szárnyait szétengedve kecsesen vitorlázott a kellemesen langyos levegőben, az alatta elterülő, erdő menti országút felett. Az országutat egyfelől az élénk színű, smaragd zöldes panamai dzsungel határolta, míg másik oldalról a szelíden hullámzó tenger, azúrkék habjai. Az öreg országutat magányosan koptatva haladt egymagában egy sötétkék autó, békés, ugyanakkor magabiztos és határozott tempóban. Még ilyenkor, kora este is fülledt volt az időjárás, amelyet Michael a homlokán legördülő verejtékcseppekből maga is megtapasztalt. Michael a kopár, kietlen utat nézte maga előtt a szélvédőn keresztül, miközben a gondolataiba temetkezve merengeni kezdett. Számos dolgon elmélkedett a hosszú órák óta tartó magány idején, amióta otthagyta azt a kedves a lányt a motelban és aljas módon ellopta az autóját. Iszonyú lelki-ismeretfurdalás gyötörte, amiért kihasználta Michelle-t és szinte teljesen magára hagyta. Éppen olyasvalakit hagyott cserben, aki szó nélkül segített rajta és a kelleténél talán jobban megkedvelte. Még mindig fájó sebként kísértett Michael ajkán a Michelle-től kapott csók és akármennyire is próbálta, nem tudta leplezni, hogy megmozdult benne valami a lány iránt. Szégyellte, hogy napokkal Sara halála után máris így tud érezni egy másik nő iránt, de tudta, hogy Sara is boldognak akarná látni, ennek ellenére mégis furdalta a lelki-ismeret, hogy úgymond "megcsalja" Sarát. Michael számtalanszor elgondolkozott azon, hogy vajon nem lépett-e át egy bizonyos határt azóta, hogy bement a bátyjáért a börtönbe. De ahányszor csak erre gondolt, mindig egyre biztosabban érezte, hogy de, igen, nagyon is átlépett egy határt. Az a felvetés sem feltétlenül helytálló, hogy a cél szentesíti az eszközt. Hiszen milyen célok ezek? Megmentette a bátyját, de cserébe több tucat ártatlan embert küldött a halálba. Többek között szerelmét Sarát, aki olyan érzelmeket váltott ki Michael-ből, amiket addig soha senki és valószínűleg már soha senki nem is fog. Megérte kihozni a bátyját így, hogy immár Sara is halott? Michael-nek már nem volt egyértelmű a válasz sőt, talán nem is tudta. Amit viszont tudott és legfőbb céljának, kötelességének érzett, az Sara halálának megbosszulása volt. Nem érdekelte milyen áron, nem érdekelte mivé válik, vagy hogy végzi a bosszúhadjárat során, de elhatározta, hogy kegyetlenül meg fogja torolni a Cég ügynökén, Gretchen Morgan-en kedvese halálát. Elhatározta, hogy meg fogja ölni. Michael tudta, hogy ezzel nem fogja visszahozni Sarát, de abban a hitben volt, hogy így legalább eltölti egyfajta lelki nyugalom és elégedettség.
Az autó továbbra is fáradhatatlanul száguldott, majd egy kissé begyorsult, amikor Michael a dühét a gázpedálon töltötte ki. Az idő múlásával az égbolt halvány narancssárgáról sötét vörösre változott, ahogy a vakító nap korongjának több, mint kétharmada már a horizont alá bújt. A sötétkék autó elhaladt egy zöld, téglalap alakú tábla mellett, melyről Michael könnyedén megállapította, hogy megérkezett a kikötőbe. Fokozatosan emelte el a lábát a gázról, amire az autó komótosan lelassult, végül épp, hogy csak gurulva, a dzsungel sötét fái közé elbújva megállt. Michael hunyorítva vette szemügyre a terepet, majd leállította a járművet és a lehető leghalkabban kiszállt, végül továbbra is észrevétlennek tűnve, a környező cserjék közé bújt.
A kikötő nem volt túlzottan nyüzsgő, sőt talán túlságosan is csendes volt a megszokotthoz képest. Két nagy méretű, ütött kopott, enyhén rozsdás teherhajó dokkolt a mólóknál, valamint tucatnyi kisebb, panamai jelzésű, magánjellegű jacht. A teherhajók körül rakodómunkások sürgölődtek és pakolták be különböző méretű ládákban a rakományt a gigászi hajók gyomrába. A parton teherautók sorakoztak, melyek az árut szállították és melyekből a munkások pakoltak. A közelben egy porta szerű építmény funkcionált egyfajta mini irodaként, ahol a dokumentációt végezték. Michael a cserjék mentén az épület mögé osont, továbbra is takarásban.
-Ezek a Los Angeles-iek is elkényeztetett egy népség. Ennyi cuccot cipelni... - mondta ez egyik munkás a társának, amire Michael szeme felcsillant. Tehát az egyik teherhajó éppen Los Angeles-be készül. Pontosan oda, ahová ő is tart. Kidugta fejét a bozótból, majd résnyire szűkült szemmel az imént társalgó két fickót követte tekintetével, hogy megtudja, melyik hajó indul Los Angeles-be. Szerencséjére a hozzá közelebb eső, bal oldali volt a megfelelő. Michael gondolkozni kezdett, hogy vajon hogyan tudna észrevétlenül a rakodótérbe jutni, anélkül, hogy bárki is megtudná. Végül a tőle jól megszokott vigyorral az arcán kiszaladt a bokrok mögül, majd egy óvatlan pillanatban felugrott az egyik teherautó platójára. Lépések zaja hallatszott, amikor Michael felemelt egy jókora méretű ládát és a vállára támasztva, arcát eltakarva, nyugodt léptekkel elindult a hajó felé. A két munkásnak fel sem tűnt, hogy valójában egy többszörös körözés alatt álló szökött fegyenc sétált el mellettük az imént, így jóízűen folytatták tovább a beszélgetést. Néhány pillanat múlva Michael már a hajó gyomrában volt, majd lerakva a csomagot, a többi láda takarásába lopakodott, nehogy esetleg észrevegye egy éles szemű munkás. Scofield kifújta magát, majd gyorsan átfuttatta az agyán, mi is a terve, miután megérkezett a kaliforniai Los Angeles-be, ahol minden bizonnyal James Whistler is jelen lesz. Levette a bal csuklóján lévő karóráját, láthatóvá téve így a jellegzetes Ripe Chance Woods nevű tetoválását. Végül megfordította a karórát és a hátlapján elolvasta a hét számjegyből álló telefonszámot, majd ravasz mosoly húzodott a szája szélére. Nem sokkal később megszűnt a rakodók járkálása, majd fülsiketítő zsivajjal felharsant a hajókürt, jelezvén, hogy a rakomány bepakolva, indulhat a hajó. Michael leheveredett néhány puha zsákra, majd nyelt egyet és várta, hogy a hajó megérkezzen Kaliforniába. Tudta, hogy hoszzú út áll előtte.

Panama City-re új nap köszöntött. A már hosszú órák óta felkelő nap egyre magasabbra és magasabbra kúszott a derült, makulátlan égbolton, hogy jól megszokottan meleggel árassza el a várost. Azonban ami a panamiaknak természetesen trópusi éghajlat volt, az Lincoln számára sokkal inkább tikkasztó kánikula és elviselhetetlen hőség. A még mindig kórházban fekvő Sofia kék színű Wolkswagen-jének volánja mögött ülve is patakokban csurgott róla a veríték, annak ellenére, hogy a nyitott utasterű járműn állandó huzat zúgott keresztül, kellemesen hűs klímát biztosítva ezzel az utasoknak és a sofőrnek egyaránt. Az autó rádiója be volt kapcsolva, a műszerfal két szélén lévő hangszórókból pedig erőteljes hangon szólt a "Foreigner - Long, Long Way From Home" című szám, Lincoln nagy örömére, aki a műfaj kedvelője volt. Linc egy világosszürke inget viselt, amit rá jellemző módon, a mellkasáig kigombolt, valamint egy kissé idejétmúlt, de annál inkább hozzá illő fekete napszemüveget. Mellette, az anyósülésen fia, LJ ült, ami hihetetlen megnyugvással töltötte el Lincoln-t. Alig néhány napja kishíján egy elmebeteg nő, nevezetesen Gretchen Morgan késének pengéje oltotta ki az életét. Pusztán Lincoln magánakciója miatt, nem azért, mert bármiről is tehetett volna. LJ legalább annyira ártatlan volt, mint Sara.
Lincoln-t jelenleg sokkal jobban aggasztotta testvére, Michael, aki napokkal korábban útra kelt, hogy bosszút álljon Sara gyilkosán, de azóta semmi hírt nem kapott felőle. Pedig számtalanszor próbálta elérni mobiltelefonon, de a vonal túlsó vége megannyi alkalommal mindig néma volt. Linc már a legrosszabbra is gondolt, hiszen öccse egyedül, kiszolgáltatottan, egy szál 9 mm-essel indult útnak, méghozzá jóval vérszomjasabb tűzzel a szemében, amit valaha is látott. Valamennyire megértette öccse bosszúvágyát, hiszen ahogy Veronica úgy Aldo halálát követően is egyre inkább vérszemet kapva, rendíthetetlenül küzdött a Cég ellen. De a megannyi viszontagság után azóta már rájött, hogy a Cég-et nem fogják tudni legyőzni és ha továbbra is harcolnak, előbb-utóbb ők és szeretteik mind holtan végzik. Ezért is döntött úgy, hogy Sofiával és LJ-vel itt marad Panamában és megpróbálja nyugodtan élni az életét. Azonban miután Michael kirobogott Whistler ex-lakásának bejárati ajtaján, Lincoln-ban szinte rögtön megremegett valami. A testvére, aki az életét kockára téve kihozta őt a Fox River-ből és eljuttatta ide, Panamába, ezúttal egyenesen a biztos halál torkába igyekezett és ezt Lincoln is pontosan tudta, ennek ellenére bambán végignézte, ahogy öccse eltűnik a szeme elöl. Talán örökre. Linc azt is tudta, hogy ha bármi történik Michael-el, az egyedül az ő hibája lesz, amiért nem kísérte el.
A közepes méretű kórház külső, fehér fala vakítóan verte vissza a nap sugarait. A kis kék autó is leparkolt a kórház bejárata elé, jónéhány másik járgány mellé, majd kiszállt belőle az idősebbik és az ifjabbik Burrows, megindulva az ajtó felé. A bejárat fölötti táblán vérvörös, jól látható betűkkel volt kiírva, hogy: "Clínica Santa Maria - Entrega", ami annyit tett, hogy "Szent Mária Kórház - Bejárat". Lincoln levette napszemüvegét és fiát előreengedve belépett az épületbe.
Sofia egyedül volt egy kórteremben, így nem kellett más betegeket elviselnie. A kórterem fala a szokásosan rémítő és sokakban undorkeltő steril fehér helyett almazöld volt, ami a lány egyik kedvenc színe volt, így nyugtatóan hatott rá. Lincoln a rá jellemzően határozottan kopogott hármat a 213-as terem ajtaján, majd meg sem várva a választ, LJ-vel belépett a helyiségbe. Kisebb meglepetésére a lánynál épp az orvosa volt, de az intett a férfinak, hogy nyugotan bejöhetnek.
- Jöjjenek nyugodtan, már épp' végeztünk. - közölte a fehér köpenyt viselő, ősz hajú és bajszú, kreol bőrű doktor, egy beteglappal a kezében. Lincoln ismét meglepődött kissé, amikor meghallotta, hogy az orvos a kisebb akcentus ellenére egész jól beszél angolul.
- Hogy van Sofia? - kérdezte végül Linc, egy gyors pillantással elnézve a doktor válla fölött, ahol az ágyon a gyönyörű lány mosolygott.
- Nos, Ms. Lugo állapota nagyon gyorsan javul, szinte már teljesen stabil. Még ma éjszakára benntartjuk megfigyelésre, de holnap már mehet is haza. - újságolta barátságosan az orvos.
- Nagyszerű. Remek. Köszönöm doki. - mondta Lincoln, majd odalépett Sofiához, miközben az orvos kiment a teremből. A lány elképesztően aranyosan és életvidáman mosolygott vissza az őt fürkésző férfire, aki a közelben lévő kis asztal alól kihúzott egy széket, majd Sofi ágya mellé téve leült rá és megfogta a lány kezét.
- Most nem hoztunk semmit, mert a hotelból egyenesen ide siettünk. De gondolom még van a tegnapi gyümölcsökből is. - mondta Lincoln, miközben lágyan simogatta Sofia bársonyosan sima és gyönyörű, egzotikusan barnás színű bőrét.
- Dehogy baj, viszont cserébe holnap, amint kiengednek elmegyünk valami puccos étterembe és degeszre esszük magunkat. - felelte félig viccelődve a lány, majd továbbra is mosolyogva hagyta, hogy Lincoln a kezét simogassa, aki maga is elmosolyodott. - El sem tudod képzelni, milyen förtelmes ez a kórházi kaja. - panaszkodott a lány, majd fintorra húzta hamvas ajkait.
- Ugyan már, olyan rosz biztos nem lehet. Legalábbis a börtön-kajánál semmi sem rosszabb. - válaszolta Lincoln, mialatt néhány pillanatra előtörtek belőle a Fox Riverben eltöltött hosszú napok. - De az étteremben benne vagyok. - tette hozzá a férfi, majd oldalra nézett, amint fia elemelt a kis asztal tetejéről egy távirányítót, majd Sofiára nézve megszólalt.
- Nem zavar, ha bekapcsolom? - kérdezte a fiú a sarokban lévő polcon magasan álló tévére nézve.
- Dehogy is, kapcsold csak nyugodtan. - válaszolta barátságosan a lány, majd folytatta a beszélgetést Lincoln-al. LJ egy gyors gombnyomással bekapcsolta a kis tévét, majd a falnak támaszkodva arra várt, hogy kivilágosodjon a szürkés képernyő. Másodpercek múltán meg is jelent a képernyő egyik sarkában a FOX TV jól ismert logója, valamint az elegáns és igen csinos bemondó nő, aki a legfrisebb híreket szolgáltatta a nézőknek. LJ döbbenten pislogva nézte a tévét, majd hitetlenkedve közelebb lépett hozzá, amikor meglátta a Michael arcáról készített igen valósághű, fekete-fehér fantomképet.
- Apa. - nyögte alig hallhatóan a fiú, míg továbbra is a képet szemlélte. Lincoln félbe hagyva a beszélgetést fiára, majd elkomolyodva a tévé képernyőjére nézett, ahonnan továbbra is öccse fantomképe figyelt vissza rá.
- Ez meg mi?! - kérdezte inkább csak magától a férfi, majd felpattant az ágyról és LJ mellé ugrott, majd kikapva fia kezéből az irányítót felhangosította a készüléket, hogy tisztábban kivehetőek legyenek a nő szavai:
"...tehát a képen látható, harminc év körüli férfi a múlt éjszaka lopott el egy autót, a Mexikói határ közelében lévő Motelból. Azonban mint kiderült, nem csak egy kisstílű tolvajról van szó, hanem egész Panama egyik legkeresettebb és legveszélyesebb bűnözőjéről, aki néhány napja szökött meg a Sona fegyháznól három társával egyetemben. Ezúton is felhívjuk kedves nézőink figyelmét, ha bárhol meglátják ezt a férfit, ne próbálják meg ártalmatlanítani, mert igen veszélyes..."
Lincoln kikapcsolta a tévét, ami egy kisebb villanással elsötétült és elcsendesült. A korábbi jókedve egy szempillantás alatt szertefoszlott és semmivé vált, míg helyét az eddiginél is mélységesebb aggodalom töltötte be. Linc néhány pillanatig meg sem szólalt, csupán gondolataiba temetkezve elmélkedett. Így már tudta, hogy öccse legalább jól van és mindezidáig nem kapták el. Ugyanakkor nyugtalanította, hogy egyre többen keresik Michael-t, mind a hatóságok frontvonalában, mind a Cég kegyetlen és könyörtelen bérgyilkosainak sorai közt. Lincoln erősen vívódott, hogy nem érdekli, miként vagy merre indulva, de megkeresi öccsét, hogy együtt vészeljék át ezt is, ahogy az elmúlt néhány hónap során mindent, a Fox River-ből való szökés óta. Egy másik erő viszont arra utasította, hogy maradjon itt, Sofiával és LJ-vel, hiszen a Cég emberei bárhol lapulhatnak és bármikor elkaphatják őket, hogy újra zsarolás tárgyát képezzák. Lincoln azt azonban végképp nem akarta, ha Sofia is úgy járna, ahogyan Sara járt. Még mindíg előtte van az a szörnyű kép, amikor megpillantotta a hotel alagsorában heverő, vértől átázott dobozban az ártatlan nő levágott fejét, melyről tisztán leolvasható volt, a halála előtti pillanatokban az arcára kiülő félelem, rettegés. Lincoln még mindig gyűlölte magát érte és valószínűleg ez örökké emészteni fogja, még akkor is, ha Michael szerint benne semmi sem marad meg.
- Apa...? - szólalt meg végre LJ a nagy csendet megtörve. Lincoln magához tért a múlt árnyainak fogságából, majd fiára nézett. - Már biztosan nincs az országban, apa. Mike bácsi tud vigyázni magára. Nem kell aggódnod. - bíztatta apját LJ. Lincoln azonban hogy ne aggódott volna, hiszen az öccséről volt szó, aki eddig mindent megtett érte.
- Igen, igazad van. - mondta végül Lincoln, hogy elkerülje a felesleges vitát, vagy magyarázkodást. Tekintete keresztezte Sofiáét, akinek a tündéri látványa egy kicsit mindíg ellágyította Lincoln-t. Linc visszaült a székre, majd valóságos őrangyalként vigyázva a lány mellett maradt.

Mint a Tábornok legbizalmasabb embere, a Cég második legnagyobb hatalommal bíró tagja, James Whistler kapta az egyik legkomfortosabb és leggiccsesebb irodát a Cég Los Angeles-i központját rejtő toronymagas felhőkarcolóban. James irodája az épület 23. emeletén volt, ahonnan igen szemetgyönyörködtető látvány nyílt az Angyalok városára. Különféle magasságú toronyházak, felhőkarcolók valamint az élettől nyüzsgő forgalom. Whistler szerette az irodáját, ahol sokat tartózkodott, mivel egyrészt nem szerette a golyót kapós helyzeteket, másrészt pedig ő volt a Cég és egyéb társvállalatok hivatalos összekötője. Az irodában légkondi biztosította a kellemes klímát, ezeken a meleg nyári napokon. Whistler íróasztalán volt egy közepes méretű laptop, melyen fontos teendőit intézte és persze előtte tucatnyi dokumentum, papírok összevisszasága hevert. Az asztallal szemben állt az üveggel borított bárpult, rengeteg különféle italt és gyönyörű ólomkristálypoharakat tartalmazva. A falakon híres festmények díszelegtek, az ablak mellett pedig egy egészségesen zöld szobanövény "tisztította" a levegőt. James látszólag gondtalanul ült kényelmes fotelében, szemeit lehunyva, lábait az asztalra téve. Néhány percre meg akart szabdulni a mindennapok gondjaitól, a rá nehezedő tehertől. Hiszen ő volt a Cég második számú embere, akit Krantz tábornok az utódjaként tartott számon és ehhez méltón is bánt vele. Ez számtalan kiváltsággal járt, de voltak hátrányai is. Többek között a rengeteg teendő: a belső viszály megszüntetése, a társcégekkel való kapcsolat fenntartása és persze Krantz segítése mindenben. Bizonyítania kellett, hogy valóban ő a legmegfelelőbb ember a Cég vezetésére.
Whistler jelenleg is épp az egyik társcég képviselőjével, Jason Lief-el készült felvenni a kapcsolatot, ahogy nemrégiben a Tábornok parancsolta neki. James kinyitotta szemeit, majd nagyot sóhajtva teleszívta tüdejét az iroda kellemesen hűs, oxigénben dús levegőjével és felállt. Előkapta apró, acélszürke mobiltelefonját öltönye belső zsebéből, melyen néhány gombnyomással kikereste a szükséges telefonszámot. Whsitler az ablak elé lépett és csodálattal tanulmányozta a panorámát, mialatt a telefon kicsengett.
- Igen? - szólt bele a telefonba egy mélyebb, enyhén ázsiai akcentust beszélő hang.
- Üdvözlöm, Mr. Lief! Itt James Whistler beszél az Egyesült Államokbeli CÉG vállalattól.
- Igen emlékszem önre. Néhány hete egy esetleges tásulásról volt szó az önök és a mi vállalatunk között. Ennek kapcsán hívott? - kérdezte a férfi.
- Nos, igen. A felettesem nemrégiben közölte velem, hogy megállapodott az ön felettesével, Mr. Ching-el, miszerint egy héten belül érkezik az Államokba. A társulás kapcsán azonban szeretnék még további részleteket megbeszélni önnel, ami nem telefontéma.
- A következő 4 napban halaszthatatlan ügyeim vannak, de Pénteken el tudok utazni önökhöz, ha valóban ennyire sürgős.
- Rendben. Van egy Black Roose nevű feltűnésmentes étterem a külvárosban, ahol nyugodtan tudnánk beszéni.
- Jól van, akkor Pénteken, mondjuk úgy... délután 2 órára ott leszek.
- Megbeszéltük. Viszont hallásra.
- Viszont hallásra, Mr. Whistler.
Whistler kinyomta a telefont, majd zsebre vágta és elégedett mosollyal nézett ki a hatalmas ablakon. Tudta, hogy közel van már a nagy nap, melyre, Krantz, ő és az egész Cég hosszú évek óta készült. Tudta, hogy közel van a nap, amikor a Cég fogja irányítani az egész világot, akkor pedig elfoglalja Krantz helyét és teljhatalmú irányítója lesz a világ gazdaságának.

Egy baljóslatúan fekete Chevrolet száguldott az országút forró aszfaltján. A pokolian meleg nyári hónapok még itt az Egyesüllt Államokban is gyakran szinte elviselhetetlennek bizonyultak. Nem volt ez másként most sem. Az autó immáron Mahone-al a sofőrülésben egyenesen az illionis-i Chicago felé rótta a kilómétereket. A férfi mellett Gretchen ült, hosszú percek óta szótlanul, miközben hosszú, fekete haját az arcába fújta az ablakokon beáramló szellő.
- Milyen messze vagyunk még? - kérdezte a nő az öltönyös-napszemüveges Alex-re pillatva. Mahone továbbra is utat figyelte, nem viszonozta Gretchen pillantását.
- Alig hagytuk el Denvert, úgyhogy még hosszú mérföldek állnak előttünk. - válaszolta Alex a legteljesebb lelki nyugalommal, miközben a kormányt markolta.
- Repülőgéppel már rég vissza is értünk volna. - felelte Gretchen rosszindulatúan. - Los Angeles-ben és az ország különböző pontjain nem egy magánrepteret mondhat magáénak a Cég.
- Ezzel csak az a baj, hogy nem kerülnénk el a feltűnést. Ha egy repülőgép landol Chicago-ban, nem hinném, hogy sokáig észrevétlenek maradnánk, ami a küldetés jellegét nézve létfontosságú. - válaszolta Mahone.
- Maga mondta, hogy vannak megbízható kapcsolatai az FBI chicagói részlegében. Vagy egy kis magángép fedezése olyan nagy problémát okoz nekik? - kérdezte a nő.
- Attól még, hogy megbízom bennük, egyáltalán nem jelenti azt, hogy bármit el tudnak intézni. Az FBI ugyanis hamar ki tudja szúrni a kémeket, vagy egyéb beépített embereket. - felelte a férfi.
Gretchen ugyan nem ismerte el hangosan, de tudta, hogy Mahone-nak igaza van. Egy-két nap ráadás utazás pedig egyáltalán nem nagy fáradság egy olyan jellegű dolog esetében, mint az a bizonyos madaras könyv. Alig, hogy a nő befejezte a gondolatmenetet, megcsörrent a mobiltelefonja, egy ismeretlen számot kiírva a kijelzőn. A nő mélázott néhány pillanatig, majd aktiválta a készüléket és a füléhez emelte a telefont.
- Haló?...- szólt bele Gretchen. Ugyancsak néhány hosszú percnek tűnő pillanatig nem érkezett válasz a vonal túlsó végéről. Végül egy nagyon ismerős hang válaszolt a nőnek.
- Szépjónapot hölgyem! Nem vesztett el valamit mostanában? - kérdezte Theodore Bagwell, a Sona újdonsült "királya". Gretchen-nek fogalma sem volt arról, hogy ki ez a fickó, azt azonban sejtette, hogy a madárhatározóról beszél.
- Maga meg ki a franc és a miről beszél?! - kérdezte a nő kissé ingerülten, mintha nem tudna semmiről, amire a mellette ülő Alex is odapillantott néhány másodpercre.
- Nem szép dolog így beszélnie egy nőnek. Mit fog szólni hozzá Mr. Whistler, ha megtudja? - kérdezte gúnyos hanghordozással T-Bag. Gretchen ekkor már tudta, hogy a férfi csakis Whistler korábbi ügyfele lehet, esetleg vetélytársa. De mit akarhat tőle?
- Erre nekem nincs időm! Ha nem mondja el azonnal, hogy mit akar, leteszem! - mondta határozottan Gretchen.
- Ugyan már! Tudja nagyon jól, hogy a madaras könyvről beszélek, amit a kedves barátja itt felejtett nálam, a Sonában. - felelte T-Bag, próbálva bebizonyítani, hogy valóban nála a könyv.
- Nem rossz próbálkozás, de miért is kellene elhinnem, hogy valóban magánál van a madárhatározó? - kérdezte Gretchen, amire Mahone egyből odakapta tekintetét és kérdőn fürkészte a nőt, majd intett neki, hogy hangosítsa ki. Gretchen végül egy gombnyomással kihangosította a készüléket, így már Alex is tisztán hallhatta, miről van szó.
- Mert nem nagyon van más választása. - válaszolta Bagwell, amire Mahone-on úrrá lett a döbbenet. Honnan tudta T-Bag Gretchen számát? És ha valóban nála van a könyv, hogy került hozzá?
- Bagwell! - mondta Mahone, mintegy felismerve egykori rabtársa hangját. Gretchen a férfira nézett, majd csodálkozva megkérdezte tőle:
- Maga ismeri ezt a barmot? - kérdezte a nő a tőle jól megszokott stílsban.
- Nocsak nem Mr. Drogfüggő ügynök van a vonal másik végén? - érdeklődött Theodore.
- Hol van az a könyv? ...és nem ajánlom, hogy szórakozz! - mondta Mahone jóval komorabb hangon, mint ahogy az imént Gretchen-el beszélt.
- Ó az a csinos kis madaras könyv érdekel annyira? Ne félj, az itt van nálam a Sonában. Vigyázok rá. Ha annyira kell nektek, gyertek ide és kössünk alkut. - ajánlotta T-Bag. Mahone elmélkedett egy darabig, hogy vajon megbízhat-e Bagwell-ben, aki arról híres, hogy sosem lehet tudni, mikor hazudik. Végül arra jutott, hogy mivel nincs jobb kiindulópontjuk elmennek Panamába és valamiképp kiváltják azt a könyvet Theodore-tól.
- Ott leszünk! De ha megpróbálsz átverni, megkereslek és kilyukasztom az alabamai fejedet! - fenyegetőzött Mahone ellentmondást nem tűrő hangon.
- Amikor a Fox River-ből pattantam meg, akkor sem tudott elkapni, zsenikém. - incselgett Bagwell.
- Téged talán nem, de jó pár társad a tömegsírban végezte! Úgyhogy mégegyszer mondom. Ha odamegyünk és nem lesz nálad a könyv, te is áshatsz magadnak egy olyan sírt. - mondta Alex, majd kinyomta a telefont és tekintetét visszaszögezte az országútra.
- Csak így beleegyezett? És ha tényleg csapda? - kérdezte Gretchen csodálkozva.
- Egy dolgot érdemes tudni Theodore Bagwell-ről: ha van nála valami értékes, előbb-utóbb megtalálja a módját, hogy hasznot kovácsoljon belőle. Ha jobban belegondolok, lehetséges, hogy valóban nála van a könyv. - mondta Mahone.
- Ezt meg hogy érti? - érdeklődött a nő.
- Amikor megszöktünk a Sonából, Whistler a parton vette észre, hogy nincs nála a könyv, viszont indulás előtt még a farzsebében volt. Csak azt tudom elképzelni, hogy a földön kúszva eshetett ki a zsebéből és ez a Bagwell valahogy megtalálta.
- Ez még nem jelenti azt, hogy valóban nála is van. - akadékoskodott Gretchen.
- Éppen ezért kell odamennünk és meggyőződnünk róla. Most jól jönne a sokat emlegetett Céges kapcsolata. Magángéppel órák alatt Panamában lehetünk.
- El tudom intézni. Texas-ban, a Mexikói határ közelében van a legközelebbi efféle magángépreptér. - mondta Gretchen.
- Remek. Napnyugtára odaérhetünk. - felelte Alex, majd erőteljesebben taposva a gázpedált nyomatékot adott szavainak és növelte a kocsi sebességét, ami meglódulva előrevetette magát.

A Sona egyik ódivatú ám annál jellegzetesebb kialakítású őrtornyában fáradhatatlanul sétálgatott fel és alá az egyik kreolbőrű, panamai őr. A férfi gépfegyverét markolva készenlétben állt, hogy akár a legapróbb jeleket is észrevéve megállítsa a szökni kísérlő rabokat. Hiszen -akár a szomszédos toronyban lévő társának- ez volt a dolga. Azonban azóta, hogy néhány napja Michael Scofield és három másik fegyenc megszöktek a leghírhedtebb panamai börtönből, nem történt semmi. A szokványos klímától eltérően, ezúttal nem perzseltek vakítóan forró hőséggel a nap sugarai, a sűrű felhőrétegnek köszönhetően. A távolban pompázó smaragdzöld dzsungel megnyugató látványt nyújtott, amely ellensúlyozta a börtön rideg látványát.
A Sona udvara valamivel színesebb látványt nyújtott, leginkább a kőfalakat díszítő számtalan rajzoknak és graffitiknek köszönhetően. Többnyire minden fegyenc megtalálta a neki való feladatot vagy éppen szórakozást. Az udvar közepén egy kisebb focipálya-szerűség volt kialakítva, ahol két csapat játszott egymás ellen egy igencsak szakadt bőrlabdával. A háttérben voltak akik zenét hallgattak, üzleteltek vagy cseréltek egymással, de olyanok is voltak, akik egyszerűen csak nézelődtek. Brad Bellick, az egykori kemény Fox Riverbeli fegyőr a szűkös, koszos kőfalakkal határolt cellájában nyomta sorra a fekvőtámaszokat, nehogy kijöjjön a formából, illetve, hogy a fizikai képességeit is növelje valamelyest, amelyre itt a Sonában sosem lehetett tudni, hogy mikor lesz szükség. Bellick szerepe jeletős fordulatot vett azóta, mióta a sikertelen szökési kísérlet után visszakerült ide és Bagwell foglalta el Lechero "trónját". T-Bag cellát és élelmet is biztosított Brad-nek, akinek cserébe csupán annyit kellett tennie, hogy nyitva tartja a szemét és jelenti, ha összeesküvés készülődik T-Bag ellen.
A háttérből hallatszó zsivaly moraja elnyomta a közelgő Sucre lépteinek hangját. Brad mára befejezte az edzést és gyorsan talpra szökkent, amint újdonsült cellatársa belépett a "lakosztályukba".
- Mi a helyzet, amigo? - érdeklődött Bellick, észre sem véve, hogy kezd alkalmazkodni a spanyol nyelvjáráshoz.
- Hát... az előbb pókeren nyertem pár doboz cigit... - kezdte el a puerto ricoi, ám Brad nem bírta megállni, hogy ne szóljon közbe.
- Pár doboz bagót? Komolyan ez a legérdekesebb infód, haver? Tudtommal... - körülnézett, majd kissé halkabban folytatta - ...tudtommal azon vagyunk, hogy mielőbb megpattanjunk innen.
- Nyugi, ez is része a tervnek. Ide bent, szó szerint a dohány a pénz. - magyarázta nyugodt hangon Fernando, majd leült az ágyra. - Szóval pár dobozért cserébe megtudtam ezt-azt a régebbi raboktól, akik már őslényeknek számítanak itt. - mondta Sucre. Bellick tekintetéből sugárzott a kíváncsiság és az érdeklődés, majd ő is leült a Sucréval szembeni matracra.
- Van egy épület, nem messze innen, északra a dzsungel felé. Nincs elektromos kerítés, se fokozottan felügyelt terület. Állítólag egykor, még a lázadás előtt, az a hely is a börtön része volt, a B-blokk, ahová csak a közveszélyes rabokat zárták. Mára viszont a hely teljesen üres és az őrök is csak elvétve kószálnak arra.
- És mégis, hogy akarsz átjutni oda feltűnés nélkül? Kevés őr ide vagy oda, az őrtornyokból biztos feltűnne valakinek, ha átsprintelnénk a másik épületbe. Ők pedig nem szaroznak, elhiheted... - érvelt Bellick, miközben eszébe jutott, hogy Lechero-t is lelőtték a szökési kísérlet éjszakáján.
- Kell lennie valami megoldásnak... - mondta Sucre, majd a padlót nézve merengeni kezdett. - Kár, hogy Michael nem tud segíteni. Ő biztos tudná, mihez kezdjünk. - sóhajtott egy nagyot a férfi, teleszívva levegővel a tüdejét.
- Ne aggódj, cimbora... kitalálunk valamit. - mondta Brad, inkább csak bíztatásként, mintsem egy kész tervre gondolva. Ha Michael meg tudott szökni, ráadásul nem is egy börtönből, akkor nekik is összejöhet. Bellick lealábbis ebben bízott és ez lebegett a szeme előtt. Tudta, ha egyszer kijut erről a pokoli helyről, teljesen másként fog viszonyulni embertársaihoz és másként fog tekinteni a Világra. De ezek a kósza gondolatok csak gondolatok maradnak mindaddig, amíg ténylegesen ki nem kerülnek innen. - ...kitalálunk valamit...

Vége az 1. résznek